Egy szürke-szürke szobában ülünk, bárhol lehet. Velem szemben a Megrendelő, körülöttünk még páran, de igazából nem számítanak. Működik a kémia, aztán majd meglátjuk, mit mondanak a számok. Már tudom, hogy melyik a kedvenc balatoni strandja, de nem közeledünk. Kivárom, mert ismerem a menetrendet. Nekem nincs kedvenc helyem, elengedem. Szakmázgatunk, érzem, hogy látott már informatikát. Olyan ez, ahogy egyre közeledünk a lényeghez, mintha közelebbi felmenőnk lenne a sas, mint az orángután. Aztán lecsap: „Itt van ez az adattárház.”, és felkészülten érkezett, folyamatokkal, rendszertervekkel, elvárásokkal. Ráadásul megértő, elfogadta, hogy az egy hosszútávú befektetés, egy tanulási, fejlődési folyamat. A végén pedig ott van az adatalapú tudás pár vékonyka szeletben, amivel megalapozott döntéseket lehet hozni, és el lehet engedni az eddigi kézihajtányos megoldásokat. Teljesen felelős szakinak érzem magam, aztán villámcsapásként ért a felismerés: ez nem lehet valóság, egyszer sem hallottam a ROI-t. Megriadok. Elfogadom, hogy miért is ne működhetnének a cégek továbbra is a szokott módon, hogy a havi / éves zárásokat, beszámolókat Mancika készíti úgy, hogy mindenhonnan bekéri a lokális táblázatok összesítését, majd ezeket az évek és a rutin szűrőjén át auditálja, visszaküldi a táblákat, ha kevés, ha sok, majd véges számú próbálkozás után, leadási határidő előtt pár órával összegyúr belőle egy, „A JÓ” verziót. „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen.”[1] Azért nem teljesen nyugodtan pihen, mert tudja, hogy még egyszer nem lehetne előállítani ugyanezt, ugyanígy, de ez megvan. Azt érzem, hogy a cégek jelentős része úgy adja ki az ilyen riportokat, mint amikor sietek motorral. Felsüvölt a hathengeres boxer, majd megacélosodik az elhatározás, hogy „oda fogok érni”, és az első gázadásnál elkülönítek egy százast arra az esetre, ha lenne egy hirtelen VEDA, kamera, vagy bármi, ami ellenőrzi a betartott szabályokat. Védőhálónak ott lehet a büntetésre félretett összeg, már ha valamikor valaki valamit ellenőriz. Vagy nincs is ekkora tudatosság? Életem kérdése lehetne, hogy valóban így van-e, vagy csak képzelem; és ha így van, akkor a félretett összeg, esetleg a főfőni céges autójának az ára milyen arányban van egy adattárház kiépítésével. Büszkén tudok low budget adattárházat építeni, kicsit open source, kicsit fapados, kicsit nem szép, de legalább pontos, és már az építése közben a felszínre hozza a problémákat, amelyek eddig rejtve voltak. Akarja ezt valaki? Persze, hogy nem. Ki akar őszinte lenni a befektetővel, az adóhatósággal, vagy magával, meg valamilyen folyamatok mellett működni? OK, ez egy költői kérdés volt. Maradjon minden úgy, ahogy eddig, legyen ez a nagyok és a kevesek játszótere. Érzem, nem lesz biznisz, a Megrendelő is kezdi kényelmetlenül érezni magát, már harmadszor nézi a nálam biztosan okosabb óráját, a salesgirl még próbálkozik, furcsán hallom: van szolgáltatás adattárházra? Mikor lett? Hogy működik? Kezdem én is kényelmetlenül érezni magam. Elzsibbadt a bal kezem, és üres a pohár előttem, szomjas vagyok.